Vadon János

Vidékről származó család vagyunk, kertvárosban lakunk, gyerekkoromban tyúkokat is tartottunk, és gyakran kaptunk meghívásokat a rokonoktól disznótorokra. Gyerekfejjel még nem sokkolt a böllérkés elől visítva menekülő sertés látványa, de ma már az is feldúl, ha például a szupermarketek hatalmas akváriumait látom, ahol fulladozva nyomják össze egymást az eladásra szánt halak.

Segítette a döntésemet az is, hogy a feleségem már a megismerkedésünk idején vonzódott az indiai kultúrához, és ennek hatására engem megelőzve mondott le a húsevésről. Amikor összeköltöztük, bennem is megérett az elhatározás a váltásra. Lakto-ovo vegetáriánus lettem, semmilyen élőlényből származó húst vagy halat nem eszem, de tojást és tejtermékeket igen.

Ha provokálni akarnak, akkor meg szokták tőlem kérdezni, hogy mi a helyzet a növényekkel, hiszen azok is élőlények. Ez igaz, de más tudati szinten léteznek, mint az állatok, amelyeknek nyilvánvaló érzelmi reakcióik vannak.

Tíz éve hagytam el a húst, és én magam is változatos, akár indiai, kínai vagy éppen magyaros ízvilágú ételeket készítek, de mégsem mondom, hogy könnyű az elhatározásomat betartani… Mind a mai napig vannak olyan ételek, amelyeknek az ízét nem tudom kiverni a fejemből (főleg a sült húsokét), és még mindig érzem a számban az ízüket! A kezdeti időkben a szüleimnek is voltak próbálkozásaik. Édesapám – konzervatív ember lévén – a vegetáriánusságomból valamilyen betegségre következtetett, amelyet kúrálni akarok, édesanyám pedig olykor-olykor belefőzött egy kis csontot a levesbe, »csak az íze kedvéért«. Aztán sikerült vele is megértetni, hogy ezt sem lehet.

A saját értékrendünket azonban nem szabad rákényszerítenünk senkire! Ezért van az is, hogy mi a feleségemmel nem eszünk húst, de a lányunknak meghagyjuk a szabad döntés lehetőségét ebben a kérdésben.